A tegnapi egy átlagos szerda estének indult: munka után egy finom vacsora, utána pedig még egy kis nasi a tv előtt, hozzá egy pofa sör. Már lassan aludni készültünk, mikor egy késő esti műsorban egy addiktológus kezdett beszélni. Általában ezektől a beszélgetős műsoroktól ilyenkor már elaludni szoktam; most mégis élénken figyelni kezdtem. A szakember az úgynevezett „TV-ivásról” kezdett beszélni; arról a jelenségről, mikor az illető szinte minden nap „bedob egy sört” a tv előtt – ezzel a még normálisnak mondható szociális ivás kategóriáját maga mögött hagyva.
Helyzetemben, sörrel a tv előtt, érthető: felzaklatott az eset.
Másnap a munkában olvasgatni kezdtem a neten a témában. Ekkor találtam egy oldalt, ahol kimerítő válaszokat kaphattam az alkoholizmussal kapcsolatos kérdéseimre. Fontos volt, hogy olyan addiktológusok véleményét olvashassam, akik valóban jártasak a témában. A szakembereket végignézve megnyugodtam: nem csak addiktológust találtam, hanem OKJ ápolótól elkezdve családterapeuta jelöltön át pszichológus hallgatót is. Láthattam tehát: a gárda tudományos- és szakmai ismeretei széles skálán mozognak. De nem csak a szakmai tudás volt, ami meggyőzőnek bizonyult: a fent felsorolt, különböző szakterületekről érkező dolgozók nem csak, hogy széles skálán mozognak, hanem maguk is felépülők. Merthogy, ahogy azt az oldalon is írják: az alkoholizmusból nem lehet „kigyógyulni” – csak felépülőnek lenni. Egy folyamatos harc részese lenni, amiben sosem győzhetünk igazán.
És ezt különösen megrázó volt olyan emberektől olvasni, akik maguk is részesei ennek a harcnak. Mert ha van hitelesség – az valami ilyesmi.